Méri-e a GDP a jó életet?

Egy mérőszám eredete

Reggel kijön a növekedési adat, délután már véleménye van róla mindenkinek. Ha fölfelé ment, a gazdaság rendben van. Ha lefelé, valami elromlott. A GDP ilyenkor olyan, mint a lázmérő a családi gyógyszeres fiókban: előkerül, rámeredünk, aztán megnyugszunk, ha jó számot látunk.

A GDP (Gross Domestic Product, bruttó hazai termék) arra a fontos kérdésre felel, hogy mekkora az egy országban egy év alatt előállított áruk és szolgáltatások pénzben kifejezett összértéke. A jó élet másféle kérdés. Van benne jövedelem, persze. De van benne egészség, lakhatás, idő, biztonság, emberi kapcsolat, tiszta levegő és az a meglepően fontos körülmény is, hogy estére marad-e még valami, amit gyerekeinknek tovább lehet adni.

A cím kérdésére ezért röviden nemmel válaszolhatnánk. Ettől még persze a GDP egy hasznos mérőszám, csak mi kérünk tőle többet, amikor egyetlen adatból próbálunk országportrét kiolvasni. Az igazi kérdés, amire itt a választ keressük, az, hogy hol vannak ennek a mérőszámnak a határai.

A haladással kapcsolatosan felmerülő első kérdés az, hogy mihez mérjük? Egy gyerek jól halad az iskolában. De honnan tudjuk? A haladás önmagában előremozgás. Fejlődés akkor lesz belőle, ha egy jónak tartott cél felé tart (Pavlovits 2025). A megkülönböztetést az első írásban jártuk körül. Hogy mi számít jó életnek, arról részben a második szól. A haladáskutatás egyik alapvető mérési kérdése, hogy ugyanazzal a számmal mérjük-e a termelést és az emberi élet javulását. Most az a kérdés, mit tartalmaz ebből a GDP, és mit nem.

Országot egyetlen összegben látni régi vágy. És mint annyi mindent, ezt is háborúk ösztönözték. William Petty 1665-ben azért állította össze Anglia első nemzetijövedelem-becslését, hogy kiderüljön, elbírja-e az ország a háború terheit (Coyle 2014). A kérdés azóta sem változott sokat. Mennyit tud egy ország megtermelni?

Sokáig az sem volt világos, mi legyen a nemzeti jövedelem része.

Adam Smith a produktív és improduktív munka megkülönböztetésével a szolgáltatások nagy részét kirekesztette a nemzeti jövedelemből: aminek nincs tartós, tárgyi formája, az szerinte nem gyarapítja az ország vagyonát (Coyle 2014). A megkülönböztetés ma már furcsán hangzik, de nem tűnt el teljesen.

Simon Kuznets, a modern nemzeti jövedelem-számítás egyik megalkotója, az 1930-as években az amerikai kongresszusnak dolgozott. Az 1934-es jelentésében leszögezte: egy nemzet jóléte aligha vezethető le a nemzeti jövedelem így meghatározott mérőszámából (Kuznets 1934). Ugyanott azt is világossá tette, hogy a mutató nem mond semmit a jövedelem eloszlásáról, és arról sem, hogy milyen áron és mekkora erőfeszítéssel termelték meg.

Aztán jöttek a világháborúk, és a mérőszám ismét hadi kérdéssé vált.[1]

A gyakorlati tervvel együtt a fogalmi vita is élessé vált: mi számítson nemzeti terméknek? Kuznets a hadikiadást szükséges költségnek látta, nem gyarapodásnak. Szerinte a tankok és a lőszer felhalmozását nemzeti jövedelemként könyvelni ellentmond az elemzés logikájának (Kuznets 1942). A Kereskedelmi Minisztérium közgazdászai, élükön Milton Gilberttel, másképp döntöttek: a háborús tervezéshez olyan mérőszám kellett, amely a hadikiadást is végtermékként kezeli.

Az ő rendszerük nyert. A minisztérium 1947-es, Gilbert felügyeletével készült nemzetiszámla-kiadványa, a National Income and Product Statistics of the United States, 1929–46 (az Egyesült Államok 1929–46-os nemzeti jövedelmi és termékstatisztikái), lezárta a fogalmi vitát, és az ott kialakított számlaszerkezet alapja azóta is javarészt érvényben van (Carson 1975). Gilbert nem is titkolta, mit mér: nem a jólétet, hanem a termelés üzleti szempontból vett értékét.

A mai határ tehát hadi és termelési kérdések körül szilárdult meg. Azt kellett láthatóvá tennie, mennyit tud mozgósítani egy ország. Erre ma is kiváló, ám közben sok minden mást is elkezdtünk belelátni.

Ma már nemzetközi szabvány rögzíti, mi és hogyan kerül a nemzeti számlákba. Ez az ENSZ által kiadott SNA (System of National Accounts, a nemzeti számlák rendszere), amelyet elvben minden ország követ. A ma használt GDP is innen ered. A szabvány határozza meg a hozzáadott érték jelentését, a végső felhasználás körét és magát a termelési határt.

A jelenlegi nemzetközi szabvány a 2025 SNA. Megtartotta a 2008-as kiadás alapvető elméleti keretét, de új szabályokkal és kiegészítő számlákkal bővítette. Külön fejezeteket kapott a jóllét, a fenntarthatóság, a digitalizáció és a globalizáció (SNA 2025). Az első, 1953-as kiadás ötven oldal alatt maradt, a 2008-as változat 722 oldal (Coyle 2014). Vagy a gazdaság lett bonyolultabb, vagy mi lettünk bőbeszédűbbek róla. Valószínűleg az igazság a kettő között van.

Az uniós változatot, az ESA-t (European System of Accounts) rendelet írja elő, elsősorban azért, mert a tagországok költségvetési hozzájárulását ezekből a makroadatokból számolják (Hüttl és Pozsonyi 2018b). A módszertan pontosságának itt közvetlen pénzbeli tétje van.

A GDP kolbászgyár

Egy szám annyit ér, amennyire tudjuk, hogyan jön ki. A GDP-t három irányból lehet megközelíteni. Termelési oldalról a kibocsátásból levonjuk a felhasznált köztes termékeket, hogy a liszt ne szerepeljen külön a kenyér és a pék számláján is. Jövedelmi oldalról a munkabért, a vállalati nyereséget, az egyéni vállalkozók és más önfoglalkoztatók vegyes jövedelmét, valamint az adókat összesítjük. A jövedelem azért vegyes, mert náluk a saját munka díja és a vállalkozásba fektetett tőke hozama nem választható szét (Eurostat 2021). Kiadási oldalról a háztartások, a beruházók, az állam és a külföld vásárlásai állnak össze egy képletté (Coyle 2014).

A három út elvben ugyanoda vezet. A különböző adatforrásokból készült becslések a gyakorlatban eltérnek. A statisztikusoknak ezeket is össze kell egyeztetniük, hogy a három oldal végül összhangba kerüljön. Ez a GDP egyik nagy erénye: hosszú idősoron, sok országban, hasonló fogalmakkal ismételhető. Kevés társadalmi jelenségről mondható el ugyanez.

Az adatok vállalati kérdőívekből, adóbevallásokból, államháztartási nyilvántartásokból, háztartási megkérdezésekből, külkereskedelmi jelentésekből és a statisztikai hivatal saját árakra vonatkozó adatfelvételeiből jönnek. Coyle megfogalmazása szerint a közölt szám rengeteg statisztika összefoltozásából születik, amelyet bonyolult eljárásokkal illesztenek a fogalmi kerethez (Coyle 2014). Olyan, mint a kolbászgyár: sokfelől érkezik változatos minőségű alapanyag, és a végén valami értelmes dolognak kell kijönnie.

Magyarországon a nemzeti számlák kezdettől fogva nagyrészt az adóbevallásokra támaszkodnak. A nagyobb vállalatokat a vállalkozásstatisztika teljes körben le is fedi. A kisvállalkozásokról viszont az adóbevallás az egyetlen elég megbízható forrás. Ebből derül ki, hányan vannak és mit csinálnak. A bevallott bevételt és költséget a statisztika nem veszi készpénznek, ezért a kibocsátásukra modellalapú, évente újraszámolt becslés készül (Hüttl és Pozsonyi 2018b). A GDP tehát nem egyszerűen pénztárgépek, számlák és adóbevallások összege. Az adatok egy része megfigyelés, más része körültekintő becslés.

Nem mindegy, melyik számot olvasod

A mutatónak több változata forog közkézen. A nominális GDP-ben az áremelkedés is benne van, ezért növekedésen többnyire az árváltozástól megtisztított reál-GDP változását értjük. A reálsor láncolt volumenmérésből készül. Az előző év ársúlyait használja, így a részletek nem adhatók össze úgy, mintha egyetlen régi árlistán szerepelnének (Hüttl és Pozsonyi 2018b).

Az idő újabb határt húz. Az éves számla részletes, a negyedéves gyors. A korai becslés azonban kevesebb adatból készül, ezért a teljesebb adatok beérkezésével változhat. A ma letölthető idősor így nem mindig azonos azzal, amit az adott napon tudhattunk.[2]

A mérési határ néha látványosan mozdul el. Ghána GDP-je 2010. november 5-e és 6-a között 60 százalékkal nőtt, mert a statisztikai hivatal 1993 óta először frissítette az árindex súlyait. Nigéria 2014-ben egy lépésben 89 százalékot tett hozzá a sajátjához, Kenya 25-öt. A valóságban a gazdaság maradt ugyanott, ahol volt. A mérési határ került kijjebb (Coyle 2014). A gazdasági elemző ilyenkor két dolgot frissít, a modellt és a szitokszókincsét.

Árfolyam és vásárlóerő

A számolás pénzneme is számít. Két ország GDP-jét nem lehet egyszerűen piaci árfolyamon egymás mellé tenni. Az összehasonlítás eszköze a vásárlóerő-paritás (PPP, purchasing power parity), amely azt mutatja meg, hogy ugyanakkora kiadás ugyanannyi árut és szolgáltatást jelent-e két országban. A PPP egyszerre pénznem-átváltó és térbeli árindex. Közös árszintre hozza a különböző pénznemben mért kiadásokat, hogy az összevetésben ne az eltérő árszint, hanem a termelés volumenének különbsége látszódjon (World Bank 2020).

Az országok fogyasztási szerkezete eltérhet. Az összevetéshez azonban a statisztikusok hasonló, pontosan meghatározott tételek nagy kosarát árazzák be. Ezeket aztán a nemzeti számlák kiadási súlyaival összesítik. Az ICP (International Comparison Program) így nemcsak háztartási fogyasztást, hanem állami szolgáltatásokat, gépeket, építést és más GDP-tételeket is figyelembe vesz (World Bank 2020).

A Big Mac index ugyanezt a gondot egy hamburgerbe csomagolja. A magyar Big Mac 2026 elején 1660 forintba, az amerikai 6,12 dollárba került. Piaci árfolyamon a magyar ár 4,99 dollár, ebből pedig 18 százalékos forint-alulértékeltség adódik. A termék nagyjából azonos. Egyetlen hamburgerből azért még nem lesz országos árszint (Pakko és Pollard 2003).

A nyers index azt méri, olcsóbb-e nálunk a Big Mac az árfolyam alapján vártnál. Az ár jelentős része azonban helyi bér, bérleti díj és rezsi. A The Economist ezért korrigált változatot is közöl, amely figyelembe veszi a jövedelmi szint árakra gyakorolt hatását. Ezen a magyar forint 2026 elején nagyjából egy százalékkal tért el a dollárral szembeni hamburger-paritástól (1. ábra).

1. ábra. A forint eltérése a Big Mac index által jelzett hamburger-paritástól, 2000–2026. A nyers index a hamburgerárakat veti össze, a GDP-korrigált változat az eltérő jövedelmi szint várható árhatását is figyelembe veszi. Forrás: The Economist Big Mac index teljes adatsora

A két index közötti sáv nagy és változó. 2014 nyarán még az előjelben sem értettek egyet. A korrigált mérőszám közel 20 százalékkal felülértékelt, a nyers index 12 százalékkal alulértékelt forintot mutatott. A hamburgerek nem döntötték el az árfolyamvitát. Megmutatták, hol érdemes keresni az eltérést.

A hamburger árának mintegy 94 százaléka helyi, nem kereskedhető tétel (Pakko és Pollard 2003). Ezt az általánosabb összefüggést nevezzük Balassa–Samuelson-hatásnak. Balassa Béla és Paul Samuelson 1964-es érve három lépésből áll. A gazdag és szegény országok termelékenysége főleg a kereskedhető termékek gyártásában tér el. Országon belül a bérek az ágazatok között részben kiegyenlítődnek. Így a gazdag ország fodrásza is a termelékenyebb gyárak bérszintjéhez igazodik, a hajvágást viszont nem lehet külföldről behozni. A helyi szolgáltatások ára megemeli az árszintet anélkül, hogy ugyanúgy megmozdítaná az árfolyamot (Balassa 1964).

Ennek a legfontosabb következménye a nemzeti jövedelmek összevetésénél jelentkezik. Ha árfolyamon váltjuk át a GDP-t, a gazdag országokét felülbecsüljük, a szegényekét alulbecsüljük, méghozzá annál nagyobb mértékben, minél magasabb a jövedelmi szint (Balassa 1964). Ezért az országok közötti összehasonlítások ezekben a cikkekben egy főre jutó, hivatalos vásárlóerő-paritáson átszámított reál-GDP-vel készülnek. A PPP jobb közös alap a gazdaságok méretének és az átlagos anyagi lehetőségeknek az összevetésére. Ez sem milliméterpontos ranglétra, a kis különbségek mögött mérési bizonytalanság is állhat (World Bank 2020).

Ami a termelési határon belül van

A GDP egész logikája egyetlen vonal körül rendeződik: mi számít termelésnek? A nemzeti számlák válasza a termelési határ (production boundary). Ami belül van, azt összeadják. Ami kívül, azt nem.

A termelési határ nem egyszerűen a pénzmozgást vagy a törvényességet követi. Először is benne vannak olyan dolgok, amelyekért senki sem fizet közvetlenül. Az állami iskola, kórház és közigazgatás szolgáltatásai jellemzően a szolgáltatásnyújtás költségén kerülnek be.

Ugyanígy beleszámít a saját tulajdonú lakás használatának becsült értéke, az imputált lakbér. Pontosabban a nemzeti számlák sajátlakás-szolgáltatást számolnak el úgy, mintha a tulajdonos piaci lakbért fizetne saját magának. Ha ez kimaradna, ugyanaz a lakhatás más GDP-t adna attól függően, hogy a lakó bérli-e a lakást vagy a sajátjában lakik. A kertben megtermelt, saját fogyasztásra szánt élelmiszer is ide tartozik (Coyle 2014).

A másik meglepetés, hogy a GDP a hivatalos nyilvántartásokból kimaradó, de pénzért végzett tevékenységet is igyekszik elszámolni. A KSH 2003 óta a vendéglátásban, a taxizásban és a fodrászatban kapott borravalót is beépíti a számlákba, és a 2018-as módszertani áttekintés idején a hálapénzt is becsülte (Hüttl és Pozsonyi 2018b). Vagyis a boríték is benne volt a magyar nemzeti termékben.

A jogi tiltás azonban nem számviteli szabály[3]. Az uniós szabály szerint például a kábítószer-kereskedelem, a prostitúció és a csempészet is a gazdaság része, akkor is, ha illegális. Ezek becslése egészségügyi és igazságügyi jelentésekből, rendőrségi vizsgálatokból, valamint adó- és vámhatósági adatokból indul, az illegális tevékenységek becsült súlya a magyar GDP-ben körülbelül egy százalék (Hüttl és Pozsonyi 2018b).

A határ és a törvény tehát két külön vonal. Ami átlép az egyiken, nem feltétlenül lép át a másikon. A GDP erkölcsi ítéletet nem mond, csak könyvel. Olykor igen különös társaságot alkot. Az állami iskola, a saját lakás után elszámolt lakbér, a borravaló és a kábítószer-kereskedelem ugyanabba a főösszegbe kerül.

A termelési határ azt jelöli ki, mely gazdasági tevékenységeket számolhatjuk el országok között azonos szabályok szerint.

Ami a termelési határon kívül marad

A határokat meghúzhatták volna máshol is. A kívül rekedt dolgok nem értéktelenek, csak láthatatlanok maradnak a főösszegben.

Az egyik legnagyobb kimaradó tétel a fizetetlen gondoskodás. Gyerekgondozás, idősgondozás, főzés, takarítás, virrasztás a beteg mellett. A szabványos számlák a háztartásban megtermelt és elfogyasztott javak egy részét elszámolják, az ugyanott előállított szolgáltatásokat viszont nem. A kerti zöldség bekerülhet, a megfőzése nem (NTA 2017). Marilyn Waring 1988-as könyve ennek a határnak a következményét mutatta meg. A nemzeti számlák láthatatlanná teszik a nők fizetetlen munkájának jelentős részét. Saját későbbi visszatekintésében úgy írta le kutatási kérdését, mint a női munka láthatatlanságának vizsgálatát (Cavanaugh 1998).

Bár nem szerepel a GDP-ben, van róla adatunk. Az alábbi adatok a 15–74 éves népességre számított napi átlagok. Azt mutatják, mennyi időt fordít egy átlagos magyar ember keresőmunkára, illetve a nemzeti számlákból kimaradó háztartási és gondozási munkára (KSH 2026).

15–74 éves népesség, perc/fő/nap. A harmadik oszlop a KSH háztartási és ház körüli munka kategóriája, a saját gyermek gondozásával együtt. A 2024/2025-ös érték előzetes adat. Forrás: KSH

Tizenöt év alatt a fizetetlen háztartási és gondozási munka ideje lényegében nem változott. A keresőmunka napi átlaga viszont 25 perccel nőtt, ezért a fizetetlen rész ma a kereső- és termelőtevékenységre fordított idő négyötödét teszi ki. Hosszabb távon a keresőmunka jóval kevesebb időt foglal el, mint a legrégebbi felvételben, miközben a másik oldal makacsul helyben maradt.

A nemek szerinti bontás tovább élesíti a képet. A még előzetes 2024/2025-ös adatok szerint a nők naponta 210 percet, a férfiak 117 percet töltenek ezzel a fizetetlen munkával, kereső- és termelőtevékenységre 174, illetve 241 perc jut. A különbség a 2009/2010-es 15–74 éves sorhoz képest szűkült, de nem tűnt el.

Ezzel párhuzamosan a KSH háztartási szatellitszámlája azt mutatja meg, mennyit érne a nemzeti számlákból kimaradó háztartási munka, ha meg kellene fizetni. A 2009/2010-es időmérleg 15–84 éves, magánháztartásban élő népessége évi 10 760 millió órányi ilyen munkát végzett. A munka jellegének megfelelő szakképzett helyettesítő nettó órabérével értékelve ez 6836 milliárd forint bruttó hozzáadott érték 2010-ben, a 27 052 milliárd forintos GDP mellett. Vagyis a teljes elszámolás 25 százalékkal magasabb GDP-t adna (KSH 2016). De attól függően, hogy melyik helyettesítő foglalkozás bérét és melyik közteher-változatot választjuk, ez a szám a GDP 22 és 47 százaléka között alakulhat. A tartomány alja is nagyságrenddel nagyobb, mint az illegális tevékenységek GDP-n belüli, nagyjából egyszázalékos súlya.

Az ILO (International Labour Organization) más módszerrel úgy becsülte, hogy világszerte naponta összesen 16,4 milliárd órát fordítanak fizetetlen gondozásra, ennek 76 százalékát nők végzik (ILO 2018). Ugyanannak a munkának a két léptékét látjuk. A magyar átlagban a fizetetlen háztartási és gondozási munka ideje megközelíti a kereső- és termelőtevékenységre fordított időt, globálisan pedig olyan nagy, hogy a pénzben mért gazdaság méretét is érdemben árnyalná. Amint ugyanez a tevékenység fizetett bölcsődei vagy idősotthoni szolgáltatás lesz, hirtelen megjelenik a számokban.

A természeti oldal is kimarad. A GDP nem vonja le a természeti tőke kimerülését. Egy kivágott erdő kitermelése növeli a folyó termelést, az elveszett erdő hatása viszont nem jelenik meg vele szemben levonásként (Dasgupta 2021). És nem választja szét a hasznos kiadást a kármentesítéstől. Az olajszennyezés eltakarítása is termelésként jelenik meg, noha a kiadás egy korábbi kárt állít helyre (Stiglitz, Sen és Fitoussi 2009). A természet és a fizetetlen gondoskodás kizsákmányolása ugyanannak a logikának a két oldala. A növekedés ingyen építi be a természet újratermelő képességét és az emberek gondoskodó munkáját, mert egyiket sem árazza (Ruder és Sanniti 2019).

A digitális gazdaság jó része nulla áron cserél gazdát, ezért az ingyenes szolgáltatás közvetlen ára a GDP-ben nulla. Brynjolfsson és munkatársai kísérlettel mérték, mekkora fizetségért mondanának le az emberek egy-egy ilyen szolgáltatásról. Az összegek a keresőmotoroknál voltak a legnagyobbak.[4] A fogyasztói többlet, vagyis a különbség a fizetett ár és aközött, amennyit egy szolgáltatás nekünk ér, így részben kívül marad.

A termelés ára

A GDP olyan folyó mutató, ami azt összegzi, mi történt egy év alatt. A jó élet fenntarthatósága már felhalmozott társadalmi vagyonkérdés is. Milyen állapotban adjuk tovább a termelt eszközöket, az emberek tudását és egészségét, valamint a természeti rendszereket?

A Dasgupta-jelentés élesen mutatja meg ezt a különbséget. A brit kormány megrendelésére készült áttekintés a biológiai sokféleség közgazdaságtanával foglalkozik. Az inkluzív vagyon a gazdaság teljes eszközportfóliójának társadalmi értéke, benne a termelt, emberi és természeti tőkével. E mérőszám szerint 1992 és 2014 között az egy főre jutó termelt tőke (gépek, épületek, utak) megduplázódott, az emberi tőke nagyjából 13 százalékkal nőtt, a természeti tőke viszont közel 40 százalékkal csökkent. Egy ország eladhatja a faállományát vagy kitermelheti az ásványvagyonát. Mindkettő növeli a folyó termelést, miközben az erdő vagy az ásványkészlet értéke csökken. Egy gazdaság a vagyona felélésével is felmutathat magas növekedést, és ez a GDP-ből nem derülne ki (Dasgupta 2021).

Egy út, egy kórház vagy egy gyár építése valódi folyó termelés, és a GDP helyesen számolja el. A nyitott kérdés az, hogy a létrehozott eszköz többet ér-e a felhasznált erőforrásnál, és marad-e pénz a fenntartására. Erre a kérdésre a GDP helyett a Világbank korrigált nettó megtakarítási mutatója próbál válaszolni (World Bank 2023).

Ez a mérőszám a gyenge fenntarthatóság logikáját követi. A termelt, emberi és természeti tőke helyettesítheti egymást. Ha egy ország a nem megújuló erőforrások kitermelésének teljes hasznát az oktatásba fekteti, a számítás szerint nem ró nettó költséget a következő nemzedékre (World Bank 2023). A szigorú fenntarthatósági követelmény ezt a cserét a kritikus természeti tőkénél nem engedi meg. Egy ökoszisztéma leromlását nem ellensúlyozza automatikusan több iskola vagy gép (Kovács 2026). Ez sokkal inkább arról szól, milyen mértékben fogadjuk el a természet veszteségét másféle vagyon gyarapodásáért cserébe.

Amit megtermelünk, és amit hazaviszünk

Eddig arról volt szó, mi kerül bele a GDP-be. A gyakorlatban legalább ilyen fontos, mennyi jut el hozzánk. Ebből három kérdés adódik. Mekkora értéket termeltek az ország területén? Kinek lett ebből jövedelme? Mit tudtak belőle a háztartások ténylegesen elfogyasztani? A nemzeti számlák mindháromhoz más és más adatot adnak.

A GDP az elsőre válaszol. A Magyarországon létrehozott hozzáadott érték számít, függetlenül attól, hogy a vállalat tulajdonosa magyar, német vagy japán. Ezért használható különösen jól a gazdaság szerkezetének, ciklusának és termelékenységének leírására. Egy új gyár vagy egy építési hullám akkor is láthatóvá válik benne, ha a jövedelem egy része később más országba áramlik.

A bruttó nemzeti jövedelem (GNI) már inkább azt mutatja, mennyi elsődleges jövedelem illeti meg a magyar gazdaság tartósan itt működő szereplőit. A hazai termékből indul ki, hozzáadja a belföldi gazdasági szereplők külföldről kapott munkajövedelmét és tőkejövedelmét, majd levonja az itteni termelésből külföldre jutó megfelelő részt. Az erősen külföldi tőkére épülő gazdaságokban a kettő elválik (2. ábra).

2. ábra. A GNI eltérése a GDP-től, a GDP százalékában, EU-tagállamonként, 2024; a negatív érték nettó külföldre fizetett elsődleges jövedelmet jelez. Bulgária 2022 utáni adatok hiányában nem szerepel. Forrás: Eurostat

Írország egy szélsőséges, de tanulságos példa. Amikor 2015-ben multik a szellemi tulajdon jelentős részét ír leányvállalatok tulajdonába helyezték, az ehhez kapcsolódó értékcsökkenés a bruttó mutatókban megjelent, és ez magyarázta a 26 százalékos ír reál-GDP-növekedés nagy részét (Honohan 2021). Az ír gazdaság ettől még valódi, az egy főre jutó GDP-t viszont különösen félrevezető a háztartások anyagi jólétének mutatójaként olvasni. 2019-ben az ír, globalizációs tételekkel korrigált nemzeti jövedelem nagyjából 40 százalékkal maradt el a GDP-től.

Ugyanez nálunk is megfigyelhető, de sokkal kisebb mértékben (3. ábra). A külföldi vállalatok jövedelemkivitelére vonatkozó politikai állítás így nem söpörhető félre, de a grafikon sem támaszt alá rendkívüli léptékű, a GDP egészét meghatározó jövedelemkiáramlást. A különbség a 2010-es évek eleji 4–5 százalékról a 2020-as évekre 2–3 százalék közé mérséklődött, 2024-ben pedig 2 százalék alá. Ráadásul a GNI és a GDP közötti eltérés nem azonos a tényleges osztalék- vagy profitkiáramlással. A visszaforgatott eredmény, a vállalaton belüli finanszírozás és a külföldről kapott jövedelmek miatt abból önmagában nem olvasható ki, mennyi jövedelem maradt végül belföldi felhasználásra (Oblath 2019).

3. ábra. A magyar bruttó nemzeti jövedelem eltérése a GDP-től, a GDP százalékában, 2010–2024. A negatív érték azt jelzi, hogy a belföldi szereplők elsődleges jövedelme kisebb a hazai terméknél; ez nem azonos a tényleges profitkiáramlással. Forrás: Eurostat

A visegrádi országok és Románia hasonló nagyságrendben mozognak, náluk az eltérés valamivel nagyobb a magyarnál. A skála másik végén Németország és Svédország a GDP-jüknél nagyobb nemzeti jövedelmet mutat, mert a külföldön birtokolt tőkéjük többet hoz, mint amennyit a náluk működő külföldi tőke elvisz.

A harmadik mutató a tényleges egyéni fogyasztás (AIC, actual individual consumption), amely a legközelebb áll a megélt anyagi életszínvonalhoz. Nemcsak a bolti vásárlásokból áll. Egy gyerek állami iskoláztatása vagy egy közfinanszírozott orvosi vizsgálat akkor is szolgáltatás a háztartásnak, ha nem a pénztárnál fizet érte.

Ez a kategória nem magától értetődő. A mennyi jut a háztartásokhoz kérdéséhez a nemzeti számlák újabb határt húznak a közösségi és az egyénileg igénybe vehető szolgáltatások között.[5]

4. ábra. Egy főre jutó GDP és tényleges egyéni fogyasztás az EU 27 tagállamában, 2024, EU=100-as, vásárlóerő-paritásos volumenindexen. A kiemelt országok címkéjén az AIC/GDP sorrend szerepel. Forrás: Eurostat

2024-ben a magyar egy főre jutó GDP vásárlóerő-paritáson az uniós átlag 76 százaléka, a tényleges egyéni fogyasztás 72 százaléka volt (4. ábra). A négy pontnyi különbség nem drámai, és egyetlen évből sem érdemes gazdaságelméletet írni. A magyar gazdaság teljesítménye és a háztartások által ténylegesen elért anyagi fogyasztás nem ugyanaz a mennyiség. Írország és Luxemburg különösen jól mutatja, miért nem szabad a GDP-t háztartási rangsornak olvasni. Az egy főre jutó GDP-jük messze kiugró, az AIC-jük viszont közelebb marad az európai mezőnyhöz.

Ha egy évből nem is lehet messzemenő következtetéseket levonni, harminc évből már látszik valami, amit az egyéves keresztmetszet elrejt (5. ábra).

5. ábra. A tényleges egyéni fogyasztás és a GDP egy főre jutó volumenindexének különbsége indexpontban, 1995–2024, EU=100-as, vásárlóerő-paritásos. A pozitív érték azt jelzi, hogy az ország fogyasztásban előrébb áll az uniós mezőnyben, mint termelésben, a negatív pedig azt, hogy hátrébb. Forrás: Eurostat

1995 és 2007 között a magyar háztartások fogyasztása az uniós mezőnyben előrébb állt, mint az ország termelése. Az eltérés ezekben az években egyszer sem volt negatív, 1995-ben négy indexpontot tett ki. 2008-tól viszont minden évben negatív volt, a hátrány 2019-re hét pontra nőtt, majd 2024-re négyre szűkült.

A 3. ábrával együtt olvasva egyfelől az látszik, hogy a GDP és a GNI közötti eltérés 2010 és 2024 között a felénél is kisebbre szűkült. Másfelől a fogyasztás és a termelés uniós relatív szintje közötti eltérés nem tűnt el. Az okot a két ábra nem azonosítja. A GNI és a GDP eltérése nem azonos a külföldre kifizetett profittal, az AIC és a GDP különbségét pedig a beruházás és a külkereskedelmi egyenleg is befolyásolja. Ha az import ára tartósan gyorsabban nő, mint az exporté, ugyanaz a termelés kevesebbet ér, a GDP volumene pedig ezt az árváltozást kiszűri. Az adatok ennyit bírnak el. A magyar felzárkózás az uniós átlaghoz erősebben látszik a termelésben, mint a háztartások tényleges fogyasztásában (Oblath 2019).

Ugyanaz az ország, három eltérő nézőpont.

Használjuk, amire való

A GDP a termelés mérőszáma, és a saját feladatát jól végzi. Ugyanazon fogalmakkal, három oldalról ellenőrizve mutatja meg, mennyi értéket állít elő egy ország. Ha azt akarjuk tudni, mekkora gazdaságot kell ellátni, miből lehet állami szolgáltatást finanszírozni, vagy éppen visszaesik-e a termelés, ezt a számot érdemes elővenni. Jó életet olvasni belőle már műfajtévesztés.

A GDP nem mondja meg, mennyi marad az itt élők jövedelmeként, és mennyi jut el a háztartások fogyasztásáig. Ehhez a nemzeti jövedelem és a tényleges egyéni fogyasztás kell. A GDP nem számolja el a fizetetlen gondoskodást, nem vonja le a felélt természeti és termelt vagyont, és nem árazza be az ingyenes digitális szolgáltatások hasznát.

A GDP határai sem egyforma súlyúak. Az illegális gazdaság teljes beszámítása nagyjából a magyar GDP egy százalékát adja. A fizetetlen háztartási munka becsült értéke huszonötöt tenne hozzá. Én úgy látom, az elsőn aggódunk, a másodikat meg csendben elfelejtjük. A méréstechnikai döntések pedig akár ezeknél is nagyobbat mozdítanak az eredményeken.

Ezért javasolta a Stiglitz–Sen–Fitoussi-bizottság 2009-ben, hogy a teljesítmény helyett a jóllétet (well-being) mérjük, nem egyetlen területen, hanem nyolcon: anyagi életszínvonal, egészség, oktatás, munka, politikai beleszólás, társas kapcsolatok, környezet és biztonság (Stiglitz, Sen és Fitoussi 2009). A jövedelem az anyagi életszínvonal egyik eleme a fogyasztás és a vagyon mellett.

A lázmérőt tehát nem kell kidobni. Csak ne kérjünk tőle többet, mint amit tud.

A GDP-t leváltó varázsszám keresése rossz irány. Több külön kérdés van, és több, egymást korlátozó mérőszám kell hozzájuk. A következő írásban azt vizsgálom, mi történik, amikor mégis megpróbáljuk ezeket a kérdéseket egyetlen számmá összerakni.

Jegyzetek

1. 1941 őszén a Supply, Priorities, and Allocation Board fogta össze az amerikai háborús hivatalok igényeit. Az ebből születő, később Győzelmi Programnak nevezett célrendszer 1943 szeptemberére nagyjából 150 milliárd dollárnyi hadi termeléssel számolt. Robert R. Nathan 1941 decemberében elemezte, megvalósítható-e a program. Roosevelt 1942 januárjában hirdette meg a teljes mozgósítás céljait (Carson 1975).
2. Az első negyedéves becsléshez csak a már beérkezett rövid távú jelzőszámok állnak rendelkezésre. A szolgáltatásokról kevesebb ilyen adat van. A KSH a 2010-es évekre 45 napra rövidítette az elkészítési időt (Hüttl és Pozsonyi 2018b). Minden GDP-adatnak két időbélyege van: a mért időszak és a közlés vagy felülvizsgálat ideje. Előrejelző modellt csak az adott napon ismert változaton szabad tesztelni. A negyedéves nyers adatot a húsvét, a munkanapok száma és a szökőnap is megmozdíthatja. A szezonális és naptárhatás-kiigazítás ezeket a visszatérő mintázatokat választja le (KSH 2017).
3. A hálapénz 2021. január 1-je óta bűncselekmény. Az is büntetendő, aki egészségügyi szolgáltatással összefüggésben jogtalan előnyt ad, és az is, aki elfogad (Btk. 290. és 291. §, hatályba léptette a 2020. évi C. törvény). A jogi tiltás önmagában nem mondja meg, hogy egy tétel kikerül-e a GDP-ből.
4. Az amerikai válaszadók mediánja évi 17 530 dollárt kért volna a keresőmotorokért, 8 414-et az e-mailért, 3 648-at a digitális térképekért. A Facebookról való lemondásért havi 40–50 dollárt, éves szinten 480–600 dollárt kértek volna (Brynjolfsson, Collis és Eggers 2019).
5. A tényleges egyéni fogyasztás kategóriáját az 1993-as SNA dolgozta ki. Ehhez meg kellett határozni, mely kormányzati szolgáltatások vehetők igénybe egyénileg, és melyek csak közösségileg (Hüttl és Pozsonyi 2018).

Hivatkozások

• 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről. 290. § (6) és 291. § (6) — az egészségügyi szolgáltatás nyújtásával összefüggésben adott, illetve elfogadott jogtalan előny. Hatályos szöveg. Nemzeti Jogszabálytár.
• 2020. évi C. törvény az egészségügyi szolgálati jogviszonyról. A Btk.-t a 20. § módosította („a hálapénz kriminalizálását tartalmazza”; indokolás), és a 18. § (2) bekezdése szerint a 20–22. § 2021. január 1-jén lépett hatályba. Nemzeti Jogszabálytár.
• Balassa, B. (1964). „The Purchasing-Power Parity Doctrine: A Reappraisal”. Journal of Political Economy 72(6): 584–596. doi:10.1086/258965. Archivált példány: egyetemi másolat, az idézett oldalszámok ennek tördelését követik.
• Brynjolfsson, E., Collis, A. & Eggers, F. (2019). „Using massive online choice experiments to measure changes in well-being”. PNAS 116(15): 7250–7255. doi:10.1073/pnas.1815663116.
• Carson, C. S. (1975). „The History of the United States National Income and Product Accounts: The Development of an Analytical Tool”. Review of Income and Wealth 21(2): 153–181. roiw.org.
• Cavanaugh, C. (1998). „An Interview with Marilyn Waring”. Aurora Online (2012-ben frissített archív változat). Aurora.
• Coyle, D. (2014). GDP: A Brief but Affectionate History (bővített kiadás). Princeton: Princeton University Press. ISBN 978-1-4008-7363-0. Kiadói mintafejezet (PDF).
• Dasgupta, P. (2021). The Economics of Biodiversity: The Dasgupta Review — Abridged Version. London: HM Treasury. gov.uk.
• Eurostat (2021). „Glossary: Gross operating surplus (GOS) — NA”. Statistics Explained, 2021. július 6. PDF.
• Honohan, P. (2021). „Is Ireland really the most prosperous country in Europe?” Central Bank of Ireland Economic Letter 2021(1). PDF.
• Hüttl, A. és Pozsonyi, P. (2018). „A nemzeti számlák története Magyarországon. I. rész — A kezdetektől a nemzetközi szabványok alkalmazásáig”. Statisztikai Szemle 96(2): 182–202. ksh.hu.
• Hüttl, A. és Pozsonyi, P. (2018b). „A nemzeti számlák története Magyarországon. II. rész — Az Európai Unió követelményeinek teljesítése”. Statisztikai Szemle 96(3): 292–311. doi:10.20311/stat2018.03.hu0292.
• International Labour Office (2018). Care Work and Care Jobs for the Future of Decent Work. Genf: ILO. ISBN 978-92-2-131642-8. ilo.org.
• Központi Statisztikai Hivatal (2026). „A 15–74 éves népesség napi átlagos időráfordítása nemek szerint”. STADAT, 10.1.1.2. Előzetes 2024/2025-ös adatok; frissítés: 2026. június 4. KSH.
• Központi Statisztikai Hivatal (2016). „A háztartási munka értéke, háztartási szatellitszámla Magyarországon”. Statisztikai Tükör, 2016. december 21. PDF.
• Központi Statisztikai Hivatal (2017). A szezonális kiigazításról. Budapest: KSH. PDF.
• Kovács, A. F. (2026). „Mi legyen a GDP-n túl? 58 vezető közgazdász levele az ENSZ főtitkárának”. Közgazdasági Szemle 73(5): 600–604. doi:10.18414/KSZ.2026.5.600.
• Kuznets, S. (1934). National Income, 1929–1932. 73rd Congress, 2nd session, Senate Document No. 124. Washington: USGPO. fraser.stlouisfed.org.
• Kuznets, S. (1942). Uses of National Income in Peace and War. Occasional Paper 6. New York: National Bureau of Economic Research. nber.org.
• National Transfer Accounts (2017). „Counting Women’s Work: Measuring the Gendered Economy in the Market and at Home”. NTA Bulletin 11. PDF.
• Oblath, G. (2019). „Külkereskedelmi cserearány-változások és hatásuk a bruttó hazai reáljövedelemre, a belföldi felhasználásra és a jövedelmi felzárkózásra”. Külgazdaság LXIII(11–12): 3–41. doi:10.47630/KULG.2019.63.11-12.3.
• Pakko, M. R. & Pollard, P. S. (2003). „Burgernomics: A Big Mac Guide to Purchasing Power Parity”. Federal Reserve Bank of St. Louis Review 85(6): 9–28. stlouisfed.org.
• Pavlovits, T. (2025). „Fejlődés vs. haladás. A fejlődés fogalmának belső ellentmondásai a 17–18. századi gondolkodásban”. Különbség 25(1): 93–108. doi:10.14232/kulonbseg.2025.25.1.357. Az archivált példány a folyóirat online kiadása: a cikk oldala.
• Ruder, S.-L. & Sanniti, S. R. (2019). „Transcending the Learned Ignorance of Predatory Ontologies: A Research Agenda for an Ecofeminist-Informed Ecological Economics”. Sustainability 11(5): 1479. doi:10.3390/su11051479.
• Stiglitz, J. E., Sen, A. & Fitoussi, J.-P. (2009). Report by the Commission on the Measurement of Economic Performance and Social Progress (CMEPSP). Párizs. bsl.org.au.
• United Nations, European Commission, International Monetary Fund, OECD & World Bank (2025). System of National Accounts, 2025 — White Cover Version. New York: United Nations. PDF.
• World Bank (2020). Purchasing Power Parities and the Size of World Economies: Results from the 2017 International Comparison Program. Washington, DC: World Bank. doi:10.1596/978-1-4648-1530-0. Archivált példány: a Világbank PDF-je.
• World Bank (2023). Estimating the World Bank's Adjusted Net Saving: Methods, Data Sources, and Country Notes. Washington, DC: World Bank. PDF.