A haladás filozófiája: techno-humanizmus és kritikusai

Van-e a haladásnak világnézete?

Egy új gyógyszer gyorsabban jut el a beteghez. Egy város végre enged lakásokat építeni. Egy ország több tiszta energiát termel. Egy mesterséges intelligencián alapuló rendszer új anyagokat vagy fehérjéket keres. Mindegyikben van valamilyen előremozdulás, ezért könnyű mindet haladásnak nevezni. Csakhogy ezzel még csak az irányt neveztük meg.

De mikor lesz ebből a haladásból fejlődés? Akkor is, ha a változásból származó gazdasági haszon főleg néhány cég tulajdonosaihoz kerül? És akkor, ha a kockázatot más viseli? Akkor is, ha gyorsabban lesz valamiből több, de nem lesz tőle jobb életünk? Ugyanis a „több” nem feltétlenül erkölcsi kategória.

Az előző írásban szétválasztottuk a két fogalmat. A haladás előremozgás, a fejlődés értéknövekedés. A „több”, „gyorsabb” vagy „újabb” ezért leírhat haladást, de önmagában nem bizonyít fejlődést. Azt is meg kell mondani, miért jobb. A futópad például kétségkívül halad, már ha a kijelzőjét kérdezzük.

A 2019-es felhívás kutatási programot vázolt fel, Crawford 2025-ös programesszéje pedig intézményi és szakpolitikai reformokat. Cowen és Collison külön megjegyezte, hogy a haladás történetileg egyenlőtlenül oszlott el, de egyik szöveg sem vállalkozott teljes erkölcsi vagy elosztási elméletre (Cowen és Collison 2019, Crawford 2025b). A haszonról általában könnyebb beszélni, mint az útvonaláról.

Mostanra megváltozott a helyzet. Jason Crawford, a Roots of Progress alapítója esszénként közreadta készülő könyvének első változatát, a The Techno-Humanist Manifesto-t (A techno-humanista kiáltvány), és a benne kifejtett világnézetet techno-humanizmusnak nevezi (Crawford 2024–2025). A sorozat 2025 októberében lezárult. Crawford a könyv megjelenését 2027 elejére tervezte (Crawford 2025c). A mozgalomnak így van megfogható filozófiája. Lehet vele egyetérteni és vitatkozni. Fogok is. A kettő nem zárja ki egymást.

Az alapvető kérdés: hogyan lehet a haladás erkölcsi eszmény?

Két pillér: emberi mérce és cselekvőképesség

A kiáltvány két pilléren áll, ül vagy inkább kapaszkodik.

Az első a humanizmus. A mérce az emberi élet. Crawford szerint a tudomány, a technológia és az ipar értékét végső soron az adja, hogy az emberi jóllétet és virágzást szolgálja (Crawford 2024–2025). Ezért a techno-humanizmus nem a technológia imádata, mivel az ember a végső érték, nem a gép.

Ez a gondolat azért vonzó, mert valódi problémákra ad választ. A betegség, a szűkösség, a lassú felfedezés, a drága lakhatás és az elavult infrastruktúra mindennapi korlátok, nem filozófiai kérdések. Ha egy új kezelés kevesebb szenvedést jelent, ha egy gyorsabb kutatási rendszer hamarabb talál választ, ha egy működő energiarendszer olcsóbbá és tisztábbá teszi az életet, akkor a haladás valódi fejlődéssé válhat.

Crawford szerint a jó élet az értékek felismerése, követése és megvalósítása: kapcsolat, munka, tudás, játék, kihívás, művészet, önkiteljesítés. A technológia nem mondja meg, mit kell értékesnek tartanunk, de időt, egészséget, energiát és eszközöket adhat ahhoz, hogy a saját értékeinket megtaláljuk és kövessük (Crawford 2024). Szerinte a problémák és szenvedés egy része technikai, intézményi és tudományos munkával valóban csökkenthető. Ezért a gondolatai jóval árnyaltabbak, mint a régi több fogyasztás = jobb élet képlet. Jóval nehezebbek is, mert a közös értékekben gyakran nem tudunk maradéktalanul megegyezni, és békésen sem mindig tudunk különbözni.

A második pillér a cselekvőképesség (agency). A jövő nem egyszerűen megtörténik velünk. Választunk, építünk, intézményeket alakítunk, kutatást finanszírozunk, szabályokat írunk. Crawford világnézete az emberi életet tartja a mércének, és azt hangsúlyozza, hogy az ember alakíthatja a jövőt. A humanizmussal sokan egyetértenek. Azzal, hogy a jövőt tényleg mi alakítjuk, már kevesebben, egyre kevesebben. És ez a baj változást kíván.

A két pillérből következik Crawford megoldáskereső hozzáállása (active solutionism). Ennek alapja annak elismerése, hogy a bajok valódiak, de egy részük megoldható, ha dolgozunk rajtuk. Crawfordnál ez a megoldás lehet technológia, jog, oktatás, kultúra vagy ezek kombinációja is. Szerinte az a fő feladat, hogy méréssel, diagnózissal, megelőzéssel, enyhítéssel és javítással foglalkozzunk, nem pedig minden nehézséget gépekre és algoritmusokra akarjunk bízni (Crawford 2025a).

Crawford szemében a haladás inkább kert, mint időjárás. Az időjárás megtörténik velünk. Esik, fúj, szárad, és mi régóta próbáljuk megnevelni, elterelni, rábeszélni valamire, többnyire kevés sikerrel. A kert teljesen más ügy. A kert nem lesz csak úgy. A kertet valaki vagy gondozza, vagy egyszer csak úgy tesz, mintha mindig is gaz lett volna. A pesszimista kimerült talajon mereng. A kényelmes optimista ránéz a magra, és azt mondja, majd magától kihajt. Hiszen a magoknak ez a dolguk. A megoldáskereső kertész nem vitatkozik sokáig sem a talajjal, sem a maggal. Elülteti a palántát, öntöz, gyomlál, javít, és közben tudja, hogy az öntözés sem világnézet, csak víz, az meg élet.

De ha már kert, akkor jönnek a kellemetlenebb kérdések. Kié a kert? Ki dönt arról, mi kerüljön bele? Kinek jut a termés, kinek a derékfájás? És főleg ki mondja meg, mi a gyom? Mert a kertészetnek, akárcsak a haladásnak, van egy régi rossz szokása. Ami nem illik a tervbe, azt hajlamos gaznak nevezni.

Crawford nem áll meg az óvatos jó, ha van haladás szintjén. Az írásaiban kimondott célja az anyagi haladás erkölcsi védelme, hogy a haladás erkölcsi eszménnyé váljon (Crawford 2024–2025). A hasznos eszköz és az erkölcsi kötelesség között azonban komoly a távolság. A kiáltvány java épp ezt a távolságot akarja áthidalni.

Ezért van a techno-humanizmusnak intézményi programja is. Crawford haladásprogramja három területet nevez meg. A három terület a jog és szabályozás reformja, a kutatás menedzselésének átalakítása és a haladás kultúrája. A gondolatmenet egyszerre szól lakhatási szabályokról, engedélyezésről, kutatásfinanszírozásról, különféle intézményi modellekről és arról, mit tanítunk a haladás történetéről (Crawford 2025b). A tézis így a „legyen több technológia” mellé odateszi azt is, hogy legyenek olyan intézmények, amelyek képesek emberi célokra fordítani a tudományt, az ipart és a tőkét.

Crawford (2022) alapállása kifejezetten optimista. Szerinte a pesszimizmus gyakran azért hangzik okosabbnak, mert nem kell hozzá elképzelni azt, ami még nincs. Az optimizmushoz viszont ismeretlen áttöréseket, meg nem írt megoldásokat és olyan embereket is el kell képzelnünk, akik valamit végül nem rontanak el. Kívülről, de olykor belülről is, könnyen naivitásnak látszik. De ha a haladás elsősorban cselekvőképesség kérdése, akkor az a fő kérdés, mit csinálunk, nem az, mire számíthatunk. Folytatódik-e, az rajtunk múlik. Tanulunk-e a hibából, javítunk-e rajta, és képesek vagyunk-e együtt dolgozni akkor is, amikor az együttműködésről éppen senkinek sincs jó véleménye? Mert a másikról van véleménye.

Az optimizmus tehát ebben az értelemben nem technológiai kérdés. Azt sem állítja, hogy majd jön valami csodagép, és udvariasan megoldja helyettünk a világot. Inkább azt, hogy az ember tud tanulni, javítani és közösen alakítani a jövőt. Inkább munkaelv, mint garancia.

Ezen a ponton kezdődik a vita.

Hasonló gondolatok és riválisok: a haladás térképe

A techno-humanizmus akkor látszik igazán, ha a vele rokonságban álló gondolatok mellé tesszük. Van belőlük bőven, még akkor is, ha nem közvetlenül erre a kiáltványra reagálnak. Most csak szemezgetünk. Az 1. ábra aszerint rendezi el őket, mi hajtja a haladást, és mit gondolnak a növekedésről.

1. ábra. A haladás világnézeteinek térképe: függőlegesen az intézményi cselekvőképesség és a spontán koordináció, vízszintesen a növekedési szkepticizmus és optimizmus. Forrás: saját szerkesztés a hivatkozott művek alapján.

Marc Andreessen kockázatitőke-befektető Techno-Optimist Manifesto-ja (Techno-optimista kiáltvány, 2023) pontosan ilyen közelinek látszó gondolat. Andreessennél az emberi mérlegelés helyett a technotőke (techno-capital) a motor. A piac és az innováció önmozgó köre Andreessen szerint folyamatosan fölfelé pörög (Andreessen 2023). Az ellenségek közé az egzisztenciális kockázatot, a fenntarthatóságot és a túlzott elővigyázatosságot is sorolja.

Még messzebb megy az effektív gyorsulás (e/acc) gondolata, amelyet Beff Jezos és bayeslord fogalmazott meg 2022-ben. Az e/acc a technotőke gyorsítását az univerzum akaratának követéseként írja le, és nem ragaszkodik ahhoz, hogy a jövő középpontjában az ember maradjon (Jezos és bayeslord 2022). Fizikai nyelven a szabad energia gyors disszipációját és az ebből keletkező entrópiatermelést emeli világmagyarázó elvvé. Ezzel abba a klasszikus kelepcébe szalad bele, hogy a fizika említésétől minden eleve elrendeltnek hangzik. Vitázni tehát felesleges, vagy legalábbis nem érdemes. Ebből aztán azt a politikai-metafizikai következtetést vonja le, hogy a magasabb intelligencia akár nem biológiai formában is folytathatja a változást.

Crawford állítása ezen a ponton válik el élesen. Szerinte az effektív gyorsulás elve kizárja, hogy valódi kontrollunk legyen a folyamat fölött. Az e/acc ezzel épp azt a két dolgot adja föl, amire a techno-humanizmus épít: az emberi középpontot és az emberi kormányzást. A térkép függőleges tengelye ezt méri. A techno-humanizmus az emberi érték és cselekvőképesség oldalán áll, míg Andreessen és az e/acc a technotőke oldalán.

Crawford egyik szellemi rokona Steven Pinker. Ő az Enlightenment Now című könyvében (A felvilágosodás most, 2018) teszi le a garast a tudomány, a humanizmus és a haladás mellett (Pinker 2018). Pinker hosszú adatsorokkal érvel amellett, hogy a haladás valóságos és mérhető, és a felvilágosodás eszméiből fakad. Crawford ugyanebben a családban áll, csak más hangsúllyal. Míg Pinkernél az ész és a tudomány felvilágosodásbeli öröksége a főszereplő, Crawfordnál a cselekvőképesség és a megoldáskeresés. Ugyanakkor a felvilágosodáshoz visszanyúlni azért nem feltétlen előrelépés, mert az nem határozta meg a fejlődés pontos célját. Pavlovits Tamás szerint az eszme már a 17–18. században „eleve homályos és meghatározatlan” maradt, mert „a fejlődésnek soha nem volt pontosan meghatározva a célja” (Pavlovits 2025). A felvilágosodás az észt, a tudományt és a kritikát hagyományozta ránk. Pontos célt azonban nem.

Véleményem szerint pont ezért kevés annyit mondani, hogy az ember a mérce. Azt is meg kell nézni, milyen emberi életet tekintünk célnak, mely intézmények között, mik a kockázatok és a kijelölt irány.

Ezen a ponton válik a program politikai kérdéssé.

Kié a haszon?

A humanizmus-pillér szerint a haladás azért hasznos, mert az emberi jó életet szolgálja. De kiét? A kiáltvány az emberi jóllétet teszi mércévé. A program rövid összefoglalója nem mondja meg, hogyan oszlik meg a haladás haszna (Crawford 2024–2025).

A nemnövekedés közgazdasági irányzata épp ezt vitatja. Hickel (2020) a növekedéselvűséget (growthism) olyan ideológiának nevezi, amely szerinte keveseknek kedvez a közös jövő rovására. E nézet szerint a gazdag országoknak nincs szükségük további növekedésre az emberi haladáshoz, de ez nem áll a szegényebb országokra. A „növekedés egyenlő haladás” formula tehát elrejt egy fontos elosztási kérdést. Hickel azt javasolja, hogy a gazdag országokban ott csavarjuk lejjebb az energia- és anyagfelhasználást, ahol az emberi szükségletek helyett pazarlást szolgál. Ilyennek tartja a fosszilis energiát, a magánrepülést, a fegyveripart, az SUV-k gyártását, a tervezett elavulást és a manipuláló reklámot. Közben több jutna tiszta energiára, közegészségügyre, alapvető szolgáltatásokra és regeneratív mezőgazdaságra. A programhoz rövidebb munkahét, igazságosabb jövedelem- és vagyonelosztás, közjavak és megfizethető lakhatás társulna (Hickel 2020). A haladást a GDP helyett emberi és ökológiai teherbírásban kell mérni. De nem világos, ki akarna önként „szegényebb” lenni.

Hasonlóan kritikusan fogalmaz Daron Acemoglu és Simon Johnson a Power and Progress (Hatalom és haladás, 2023) című könyvében, ahol ezer év technikatörténetén keresztül mutatják meg, hogy a technológiai haladás haszna nem oszlik el magától. Szerintük a múlt széles körű jóléte sem a technológia automatikus nyeresége volt: akkor alakult ki, amikor a technológia irányát és a haszon elosztását eltérítették a szűk elitet szolgáló berendezkedésektől (Acemoglu és Johnson 2023). Szerintük csak néha igaz, hogy a nagyobb termelékenység magától felhúzza a béreket. Egy új gép növelheti az egy főre jutó termelést anélkül, hogy több munkáskézre lenne szüksége, ezért a haszon megosztását szakszervezetek, szabályozás és ellensúlyt adó hatalom alakítja. Az egyenlőbben megosztott jólétet a történelemben is ezek hozták, nem pedig a gépek maguktól.

Magára Andreessen kiáltványára Henry Farrell politológus válaszol a legélesebben. A Techno-Optimist Manifesto-t a Szilícium-völgy prosperitás-evangéliumának olvassa. Szerinte azt hiteti el a befektetőkkel, hogy a profit és a haladás ugyanabba az irányba mutat, vagyis ha jól keresnek, egyúttal jót is tesznek (Farrell 2023). Farrell épp Acemoglut és Johnsont idézve mutat rá a hibára. Hogy egy technológia kinek a hasznát növeli, az a politikán és azon múlik, képesek-e az érintettek megszervezni magukat. A két bírálat közös kérdése, hogy milyen intézmények osztják el a technológiai nyereséget.

Crawford nem Andreessen, és nem volna korrekt őt egyszerűen a piac vallásos hívének olvasni. A humanizmus-pillér épp azt mondja, hogy a technológia csak akkor jó, ha embert szolgál. A nyitott kérdés az, mely intézmények juttatják el a hasznot az emberekhez.

Mert a haszon nem úgy nő ki a növekedésből, mint a krumpli a földből. A krumpli sem egészen úgy nő ki, persze, de legalább nem tesz úgy, mintha magától osztaná el magát. A haszon útját a tulajdonviszonyok, a szakszervezetek, a munkavállalói alkupozíció, a szabályozás és a hatalmat ellensúlyozó szervezetek jelölik ki. Egy új technológia lehet össztársadalmi nyereség, miközben valakinek helyben veszteség. Lehet olcsóbbá tenni valamit, és közben munkahelyeket, mesterségeket, közösségeket félretolni, mint egy rosszul sikerült lakásátrendezésnél. Lehet növelni a termelékenységet úgy is, hogy a többlet nagy része néhány ember nyereségévé válik, a többieknek pedig marad a megnyugtató hír, hogy nőtt a termelékenység.

A hiányt nem csak külső kritikusok látják. A haladásmozgalomról író Lindsey (2025) azt állítja, hogy a haladás technikai kérdései, a növekedési ütem vagy a kutatásszervezés túl elvontak ahhoz, hogy megmozgassák a szélesebb közönséget, és fölteszi a kérdést: bőség, de mire és kinek?

Lindsey alternatívája a bőségpolitika földhöz ragadtabb változata. Azokból az alapjavakból akar többet, amelyek egy átlagos család költségvetését és életlehetőségeit tényleg meghatározzák: lakásból, energiából, közlekedésből, egészségügyből és működő állami kapacitásból. Mellette még anti-abundance agenda-t, vagyis az addiktív, egészségromboló vagy figyelemzabáló túltermeléssel szembeni programot is kér. Lindsey javaslata közelebb van Crawfordhoz, mint Hickelhez, de ugyanazt a hiányt javítaná: a bőségnek tárgya és címzettje legyen.

Ezért, ha a techno-humanizmus emberi mércét akar adni a haladásnak, az elosztást nem teheti zárójelbe. A zárójelben sok minden elfér, csak a veszteség nem marad meg benne sokáig. A mindenki jobban jár majd inkább csak remény. Szép, olykor indokolt remény, de nem elmélet. A válasz nem a növekedés vagy nemnövekedés szembeállításánál keresendő. A világ ugyanis nem egy kétállású kapcsoló, ahol kizárólag két opció közül dönthetünk: több vagy kevesebb. Inkább az, hogy melyik szűkösséget oldjuk, melyik túltermelést fékezzük, és milyen intézmények biztosítják, hogy a nyereség ne csak igazságosabban oszoljon el, hanem kárpótlást is jelentsen azoknak, akiknek a változás az életükbe kerül.

A háttérben ott marad az egyén és a közösség igénye, jólléte és szabadsága közötti régi feszültség. Olyan régi, hogy majdnem hagyománynak lehetne nevezni. Végül valóban választani kell. Csakhogy akkor meg kell mondani, mi jó abban, amit választottunk, vállalni kell a következményt, és viselni, ha tévedtünk. No, az meg már tényleg politika.

A jó élet mércéje

Eddig arról értekeztünk, kié a haladás haszna. A másik nagy kérdés az, mit értünk egyáltalán „jó élet” alatt, és ki mondja meg egyáltalán, hogy mi az. Már megint az a fránya választás.

Crawford az angol flourishing szót használja, magyarul virágzás, bár ennek van némi spirituális felhangja. Nála a jó életet az értékek megtalálása és követése jelenti, túl a több árun és a magasabb átlagjövedelmen. Ilyen érték a tudás, az alkotás, a játék, a kihívás és az önkiteljesítés (Crawford 2024). Fontos előrelépés, mert nem redukálja az embert puszta zabagépre, akarom mondani fogyasztóra. És akarom mondani, mert politikai mércének ez még kevés. Egy társadalom csak részben tudhatja megmondani, kinek mi legyen az értéke, anélkül hogy a békés együttélést kockáztatná.

A filozófiában van erre egy kidolgozottabb nyelv, a képességszemlélet (capability approach). Eszerint a jó élet azon múlik, mit tudsz ténylegesen csinálni azzal, amid van, és van-e valódi szabadságod választani ezek között: egészség, testi biztonság, idő, emberhez méltó kapcsolatok, tiszta környezet, beleszólás a saját ügyeidbe. Egy techno-humanista programot tehát az minősít, hogy meg tudja-e mondani, mely emberi lehetőségeket bővíti egy technológia vagy egy reform, és kiét szűkíti. A képességnyelv adja a GDP-n túli jóllét-mérés egyik alapját is (Stiglitz, Sen és Fitoussi 2009). Azt, hogy a jó életet lehet-e egyáltalán jól mérni, egy másik írásban járjuk körül.

Csakhogy mihelyt megnevezzük, mely képességek számítanak, felmerül a kérdés: ki dönti ezt el? Ebben maga a képességszemlélet is kettéválik.

Az egyik oldalon ott áll Amartya Sen, Nobel-emlékdíjas közgazdász és a képességszemlélet egyik kidolgozója. Ő azonban nem adott rögzített listát a fontos képességekről (Nussbaum 2003). A lista meghatározását nyilvános mérlegelésre bízza. Ez vonzó válasz. Így nem ül ott fölül egy szakértői bizottság, kezében a jó élet használati utasításával, és nem húzza alá pirossal, hogy eddig emberhez méltó, innen pedig sajnálatos kivétel. A jó élet nem menzaétrend, hogy hétfőn egy kis egészség, kedden több kapcsolódás, pénteken fél adag játék.

Csakhogy ennek a választási szabadságnak ára van. Ha nem nevezzük meg a központi képességeket és a hozzájuk tartozó minimumot, a képességszemlélet csak körvonalat ad arról, mitől igazságos egy társadalom (Nussbaum 2003). Minden irányzat bővítene valamit. A választék is bővülhet, a munkaidő is, a hitelkeret is, az ember mozgástere is – csak nem ugyanúgy, és nem ugyanannak az embernek. A több lehetőség jó mondat, de nem feltétlenül elég mondat. Főleg annak nem, akinek a lehetőségei között ott marad a rossz és a még rosszabb.

Martha Nussbaum, a képességszemlélet meghatározó továbbfejlesztője, ezért a másik irányba ment. Megnevezett tíz központi képességet (central capabilities) – az élettől és a testi egészségtől az érzelmeken, a gyakorlati észen és a kapcsolódáson át a játékig és a saját környezet feletti kontrollig –, olyan jogosultságként, amellyel egy igazságos társadalom mindenkinek tartozik. A rögzített lista végre ad valamit, amihez oda lehet mérni a valóságot.

De a mérce másik végén valakinek fognia kell a vonalzót. Aki listát ír, az már képet rajzol arról is, mi a jó élet. A választás elkerülhetetlen következmény. Csak nem mindegy, észrevesszük-e. Nussbaum ezt azzal tompítja, hogy a listát tágra hagyja és folyton felülvizsgálhatóvá teszi, a részleteit demokratikus vitára bízza. A lista tehát nem kőtábla, inkább vitairat: van rajta szöveg, van körülötte hely, és időnként valakinek oda kell írnia a margóra, hogy „biztosan így?”.

A techno-humanizmus mégis pontosan ebbe a szorításba fut bele, amint kimondja, mely képességeket akarja bővíteni. Ha megnevezi őket, jó életet ír elő. Ha nem nevezi meg őket, az emberi mérce üresen marad. Hoztam is meg nem is. Szép szó, nagy hely, kevés bútor. Az emberi virágzásról könnyű beszélni, de amikor meg kell mondani, miből áll, ki fér hozzá, és mit áldozunk föl érte, a mondat egyszerre elkezd számlát kérni. Mostanában sok számjegyűt.

És még egy teljes lista is csak bővítendő tételek sora. A jó életnek viszont van olyan része, ami nem hiány, amit fel kellene tornászni. A szeretet, a gyász, az összetartozás, az otthonosság nem alacsony pontszám, amit egy jobb program majd feljebb emel. Azért fontosak, mert bizonyos értelemben nem olyan dolgok, amelyekből „több” automatikusan jobb. Ha megoldandó feladatként bánunk velük, épp azt rontjuk el bennük, amitől számítanak.

A techno-humanizmus emberi mércéje, ha csak egyre táguló képességleltár, ugyanabba a reflexbe esik, amelyet javítani akart: mindent bővíthető hiánynak néz. Van, amit bővíteni kell: egészséget, tudást, biztonságot, cselekvési lehetőséget. Van, amit megvédeni: közösséget, méltóságot, a kiszolgáltatottak helyét egy átalakuló világban. És van, amit egyszerűen tiszteletben tartani. Tiszteletet érdemel, mert túl sokat tudnánk kezdeni vele.

Ha a haladás erkölcsi eszmény, akkor azt is tudnia kell, melyik emberi jóból való a több, és melyikhez nem szabad hozzányúlnia.

Melyik kockázat nem vállalható?

A techno-humanizmusnak szembe kell néznie a kockázatokkal is. A megoldáskereső hozzáállás alapmondata rokonszenvesen egyszerű: a bajok megoldhatók, ha dolgozunk rajtuk. Javíts, próbáld újra, tanulj, menj tovább, ne add fel. Elsőre ezek jól hangzó mondatok, különösen a Szilícium-völgy kellős közepén. A gondot ott látom, hogy többnyire a második próbálkozás után hangzanak el.

De mi van azzal a helyzettel, amely után nincs olyan, hogy még egyszer?

Az egzisztenciális kockázat olyan katasztrófa, amely magát a jövőt zárja el. Ord (2024) megfogalmazásában ide tartozik az emberi kihalás és minden más mód, ahogyan az emberiség egész jövőbeli lehetősége tartósan elveszhet. A visszafordíthatatlanság a lényeg. A végső kockázatnál nincs második próbálkozás, nincs frissített változat, nincs az a mondat, hogy tanultunk belőle. Az utolsó dobás az életjáték vége.

Ord négy részletesen tárgyalt kockázati területe az éghajlatváltozás, a nukleáris veszély, a világjárvány és a mesterséges intelligencia (Ord 2024). Némelyiknél nincs rendes visszavonás gomb: nem lehet őket egyszerűen kikapcsolni, visszatekerni és újraindítani.

A „majd megoldjuk” itt kevés.

Zvi Mowshowitz, a mesterséges intelligencia kockázatának egyik éles krónikása a The Dial of Progress (A haladás tárcsája) képével írja le a csapdát. Ha a haladás egyetlen tárcsa, amit vagy feltekerünk, vagy haladásellenesnek minősülünk, akkor már a kihalási kockázat puszta szóba hozása is a tárcsa lecsavarásának számít (Mowshowitz 2023). A techno-humanizmus nem ez a vakmerő tárcsa-logika. Crawford komolyan venné az emberi tétet. De a megoldáskereső reflex a visszafordíthatatlannal szemben így is védtelen maradhat, hiszen attól, hogy megoldást keresünk, még nem biztos, hogy van időnk megtalálni.

Az ellenkező véglet sem működik. A biztonság jó része maga is a haladás vívmánya. Ilyen az elektromos tűzbiztonság, a gyógyszervizsgálat, a légszennyezés-csökkentés és a közlekedésbiztonság. A túl merev elővigyázatosság elfojthat értékes próbálkozásokat, és Crawford arra figyelmeztet, hogy a kisebb kockázatokra összpontosító biztonsági munka fölösleges terheket is teremthet (Crawford 2025a). A fék is alkatrész, mégsem kell állandóan behúzva tartani.

Vitalik Buterin My Techno-Optimism (Az én techno-optimizmusom, 2023) című írásában nyíltan kiáll a gyorsítás mellett, de külön fejezetet szentel az egzisztenciális kockázatnak és annak, hogy a mesterséges intelligenciával különösen óvatosan kell bánni (Buterin 2023). Lehetsz tehát a haladás híve úgy is, hogy a visszafordíthatatlan kockázatot nem a lábjegyzetek közé száműzöd.

Buterin pozitív javaslata a differenciált gyorsítás (d/acc). Azokat a technológiákat gyorsítsuk, amelyek a védekezést, a decentralizációt és a demokratikus ellenőrzést erősítik. Gyorsabb vakcinák, jobb levegőszűrés és járványdetektálás, biztonságosabb internet, kriptográfiai magánszféra, közösségi tényellenőrzés, deliberációs eszközök, ellenállóbb infrastruktúra. Ami offenzív, centralizáló vagy visszafordíthatatlan beragadáshoz (lock-in) vezethet, azt lassítani vagy szigorúbb bizonyítási teher alá tenni kell. Visszatér az előző fejezet kérdése, hogy mit jelent a jó élet, mely képességeket érdemes bővíteni, és ki választ irányt. A differenciált gyorsítás irányított. Ennél a gyorsításnál nem a gázpedált tapossuk esztelenül, hanem azt nézzük, melyik járműben ülünk.

Crawford 2025-ös megoldáspárti érvelése részben ugyanabba az irányba mozdul, mint Buterin. Azt mondja, a biztonság maga is a haladás része, a jó mérce az emberi egészség és jólét, az önmagában vett sebesség kevés. A proaktív biztonság nála előzetes tesztelést, kockázati szintekhez igazított szabályokat és folyamatos monitorozást jelent (Crawford 2025a). Crawford válasza erősebb, mint a sima „majd megoldjuk”, amely a legjobb esetben is inkább hozzáállás, mint intézmény.

A cselekvőképesség-pillérnek elvileg épp itt kellene segítenie. Ha a haladás döntés, akkor dönthetünk úgy is, hogy nem rohanunk bele a szakadékba, még ha a szakadék szélén a gyorsításról szóló konferencia is van. A harmadik próba mégis nyitva marad. A techno-humanizmusnak meg kell mondania, mit gyorsítana, mit lassítana, és melyik intézmény húzhatja meg ezt a határt.

Ki kormányozza valójában a haladást?

Mi veszi ki a kormányt a kezünkből?

Az 1. ábra bal alsó sarkában nem egyetlen iskola áll. A kritikai hagyományok nem ugyanazt állítják, csak ugyanarra a kellemetlenségre mutatnak. Mind megkérdőjelezik, hogy a modern haladást tudatos emberi döntések irányítják. A piaci, technikai és intézményi kényszerek a szereplők szándékainál erősebbé válhatnak, és leszűkíthetik a tényleges választási lehetőségeket. Ezek a gondolkodók más-más folyamatot neveznek meg, amely kiveheti a kormányt az ember kezéből. A tőke és a technika önállósodásának kritikája régi gondolat. A régi gondolatoknak is lehet új ruhája.

Marxnál nem a pénz „hajtja magát”. A pénz–áru–több pénz körforgás a lényeg. A pénz áru formáján keresztül ismét pénzzé válik, de a kiinduló összegnél nagyobb pénzösszegként tér vissza. A körforgást a kiinduló érték növelése rendezi, a közvetlen használat vagy fogyasztás helyett. Marx ezért írja, hogy az érték „önmozgó alannyá válik”. A tőke pénz- és áruformát váltogatva a „magát értékesítő érték” formában jelenik meg (Marx 1867/1967, 148. o.). A körforgás önmagában még nem rossz. A gond akkor kezdődik, amikor az önértékesítés lesz a termelés meghatározó célja. Ekkor a munka, a termelési eszközök és az emberek ideje az értéktöbblet előállításának eszközévé válik. Marx ezt a munkaerő lehető legnagyobb kizsákmányolásával köti össze. Az önértékesítés „titka” nála a meg nem fizetett munka (Marx 1867/1967, 223., 315., 502. o.). A techno-humanizmus számára ebből az következik, hogy nem elég az emberi jóllétet célként kimondani. Ha az innovációt és az intézményeket a tőke növekedési kényszere vezeti, az emberi cél könnyen eszközzé válik. Ezért kell megmondani, ki dönt a technológia irányáról, és milyen emberi korlátok szabnak határt neki.

Horkheimer és Adorno szerint az ész akkor veszi ki a kormányt az ember kezéből, amikor puszta eszközválasztássá szűkül. Ilyenkor már csak azt vizsgáljuk, melyik eljárás a leghatékonyabb, de azt nem, hogy helyes-e a cél. Az észhasználat akkor válik uralmi logikává, amikor a természetet, majd az embert is pusztán mérhető és optimalizálható tárgyként kezeli. Előbb csak azt kérdezzük, hogyan lehet a legjobban eljutni valahova, aztán elfelejtjük megkérdezni, ki választotta az úti célt. Ezért beszélnek a felvilágosodás dialektikájáról. Ami felszabadíthat, uralommá is fordulhat (Horkheimer és Adorno 1947).

Ellulnél a hatékonyság logikája fogja meg a kormányt. Kulcsfogalma a technika autonómiája (la technique). Nála a technika az emberi tevékenységekben alkalmazott, a leghatékonyabb eljárást kereső módszerek összességét. Azt a vitatható, de termékeny diagnózist jelöli, hogy a hatékonyság követelménye egyre több döntést előre strukturál, ezért az emberi célok és értékek háttérbe szorulhatnak (Ellul 1954). A folyamatban nem mérhető célok könnyen útban vannak, akár tudatos elrejtés nélkül is.

Varoufakis techno-feudalizmusa szűkebb. Szerinte a piaci verseny helyét egyre inkább néhány nagy platform járadéka foglalja el. A digitális hűbérurak és jobbágyok képe ezt a függőségi viszonyt sűríti egyetlen metaforába (Varoufakis 2021). A szélső póluson Kaczynski már azt állítja, hogy a technikai rendszer megreformálhatatlan, ezért az ipari rendszer elleni forradalmat sürget (Kaczynski 1995). A kritikák nem ugyanoda akarnak eljutni. Van, amelyik csak megállót kér, van, amelyik felszedi a síneket.

Az elméletek nem azonosak, és nem következnek egymásból. Közös kérdésük, hogy ki dönt a technikai és gazdasági rendszerek céljairól, és milyen intézmény képes ezeket a döntéseket demokratikus ellenőrzés alatt tartani.

A fenti érvek adják a cselekvőképesség-pillér legerősebb ellenpontját. Hiába mondjuk, hogy a jövő rajtunk múlik, ha közben a technológiai és piaci szerkezetek úgy állnak össze, hogy a választási lehetőség csak utólagos magyarázat, vagy éppen csak elvileg létezik. Rendszerszintű akadályokkal egyéni szinten szembeszállni nehéz, olykor lehetetlennek tűnik. A cselekvőképesség így könnyen illúzió marad. Puszta ünnepi szó a bejárat fölött, dobozba csomagolt lehetőség a zárt ajtó mögött.

Hogyan kerülhet vissza a kormány a kezünkbe?

Más gondolkodók azt vizsgálták, hogyan szerezhetjük vissza az irányítást a piaci, társadalmi és technológiai folyamatok felett. Azt is keresték, milyen intézmények segíthetnek ebben.

Polányi Károly itt hozza be azt a szempontot, hogy a piac társadalomba ágyazott, politikai döntésekből összeálló rend. A kettős mozgásban a piac terjeszkedése ellenmozgásba ütközik, amely fékezi azt (Polányi 1944/2004, 177–178. o.). A rendszer szabályai tehát általunk is megváltoztathatóak. A megoldás kevésbé látványos, mint a természeti törvény, viszont politikailag használhatóbb.

Az alternatíva nem az ipari társadalom feladása. Azt írja, hogy az ipari civilizáció az önszabályozó piac „utópikus kísérlete” után is fennmaradhat, de a szabadságot szabályokkal és intézményekkel kell kiterjeszteni és megvédeni (Polányi 1944/2004, 311–315. o.). Polányi érve azt mutatja a techno-humanizmusnak, hogy a cselekvőképességet intézményesíteni kell, nem csak ünnepelni.

A kritika feltételt szab Crawford programjának. Polányi felől nézve kevés, ha a cselekvőképesség csak hozzáállás marad. Intézmények kellenek, például olyan jogi és politikai keretek, amelyek korlátozzák a hatalmi koncentrációt, teret adnak a közösségi részvételnek, és demokratikus ellenőrzés alatt tartják a döntéseket. A „mi alakítjuk” kifejezés így eljárássá válhat.

Friedrich Hayek klasszikus liberális ellenvetése szerint a gazdasági rendhez szükséges tudás szétszórt. A helyi körülményekről, a pillanatnyi lehetőségekről és az emberek saját céljairól sokan tudnak valami keveset. Ezért a döntéseket nem lehet egyszerűen egy központba fölvinni, összesíteni, majd visszaküldeni utasításként, mintha az ország egy különösen rosszul szervezett űrlap volna. A tudás szétszórtsága korlátozza bármely intézmény, legyen az csodásan szervezett és hatékony, mozgásterét és lehetőségeit. A piac Hayeknél olyan jelzőrendszer, amely a szétszórt tudást részben összehangolja (Hayek 1945). A techno-humanizmus kellemetlen kérdése ezért az, hogy ki és milyen visszajelzésekből dönt a haladás programjáról.

Polányi Mihály a tudomány példáján mutatja meg, hogy a decentralizáció több lehet, mint piac. A kutatók szabadon választanak problémát, a többiek eredményeihez igazodnak, és egymást bírálva alakítanak ki közös ítéletet. A tudomány önkoordináló rend, de nem önjáró rendszer, mert a szakmai szabadság, a személyes felelősség és az igazság igénye tartja össze (Polányi Mihály 1962). A tudományt nem lehet központilag megtervezni. Azt sem várhatjuk, hogy a finanszírozók és a piac automatikusan megtalálják a jó kérdéseket.

A következtetés a techno-humanizmusnak egyszerre korlát és segítség. A haladásprogram nem írhatja elő felülről minden kutatás célját, de kötelessége megvédeni azokat az intézményeket, amelyekben a sokféle tudás találkozhat, vitatkozhat és javíthatja önmagát. Hayek arra figyelmeztet, hogy a központ nem tudhat mindent. Polányi Mihály pedig arra, hogy a szabadság csak akkor terem tudást, ha felelős közösségben működik.

Ezzel szemben Patrick Deneen konzervatív kritikája a döntés tárgyát vitatja. A technológia szerinte a munka, a közösség és a természeti korlátok viszonyát is lényegesen átformálja. Ha a hatékonyság rendre felülírja a helyi tudást és a gondoskodást, a haszon mellett kulturális emlékezet és gyakorlati önállóság is eltűnhet (Deneen 2008). Az egyik fő kérdése, hogy miközben egy újítás gyorsabbá vagy olcsóbbá tesz valamit, hagy-e körülötte élhető közösséget. A gyorsabb útvonalon is lehetnek emberek, nem csak célállomások.

Hayek szétszórt tudásról szóló érve, Deneen életforma-kritikája és Polányi Mihály tudományos önkoordinációja más-más korlátot mutat. Együtt pontosítják a cselekvőképesség feltételét. A kormány tehát nem egyetlen kézbe kerül vissza. Olyan intézmények kellenek, amelyek dönteni és a helyi tudásból tanulni is tudnak. Emellett számon tudják kérni, milyen életformát tart fenn a haladás.

A természetesnek kikiáltott jövő

Minden politikai és filozófiai programnak van értékrendje és jövőképe, így a techno-humanizmusnak is. A probléma akkor kezdődik, amikor ez a keret természetesnek vagy elkerülhetetlennek állít be olyan célokat és technológiai irányokat, amelyekről valójában politikai és erkölcsi vitát kellene folytatni. A haladás ilyen helyzetben nem irányt ad, hanem igazolhatja a fennálló erőviszonyokat. Azt is eltakarhatja, ki dönt, ki nyer, és ki viseli a terheket. Az sem baj, ha egy rendszer világosan felvállalja a döntéseit ezekben a kérdésekben. A baj az, amikor ezeket az egyedüli lehetséges döntésekként mutatja be, amelyeket a természet, a matematika vagy valami felső, embertől független hatalom diktál, mi pedig csak szorgalmasan lejegyezzük.

Az előző írásban Bury nyomán már láttuk, hogy a haladásba vetett bizalom modern és végső soron hitbeli kérdés (Bury 1920). Sacasas (2021) szűkebb állítása az, hogy a főleg technológiai kérdésekhez kapcsolódó, elkerülhetetlenséget sugalló megállapítások lezárják a gondolkodást és a mérlegelést. Ha a jövő úgyis eldőlt, nincs mit megvitatni, csak alkalmazkodni kell hozzá, lehetőleg gyorsan és felhasználói feltételek olvasás nélküli elfogadásával. Sacasas szerint ezt a logikát egy szekularizált vallási nyelv is erősíti. Ebben a modernitás a gondviselés, Isten országa és a kegyelem fogalmait a haladás, az utópia és a technológia fogalmaira fordította át. A gondolat közvetlen ellenpontja és erős kritikája a techno-optimizmusnak és a különféle gyorsuláselveknek.

Sacasas javaslata az, hogy ne fogadjuk el az „úgyis ez lesz” nyelvét. A jövő vita tárgya. Ha valaki elkerülhetetlenségként ad el egy technológiai irányt, akkor vissza kell kérdezni, hogy kinek az érdeke, ki döntött róla, milyen alternatívákat zártunk ki, és milyen politikai-morális mércét veszítettünk el közben. Az elkerülhetetlen gyakran csak azt jelenti, hogy valaki már eldöntötte, és szeretné, ha nem zavarnánk meg nagyon a munkájában.

Még radikálisabb Žižek (2025). Szerinte nincs semleges, általános haladás, mert az mindig egy adott rendszeren belül zajlik, és elhallgatja a saját áldozatait. A hatalmi kérdésnek ez a másik oldala. Minden „haladás” valakinek a haladása, és az elbeszélés épp azt tüntetheti el, aki megfizeti az árát. Lasch könyve ennek a vádnak klasszikus előzménye. Szerinte a kistermelők, kézművesek, kereskedők és gazdák, akik a korabeli fejlesztéseknek (improvement) és modernizáló átalakításoknak gyakran inkább vesztesei voltak, kevésbé hajlottak arra, hogy a haladás ígéretét az emberi élet végső beteljesülésének tekintsék (Lasch 1991). A veszteség ritkán szereti, ha történelmi szükségszerűségnek nevezik.

Crawford nem mondja, hogy a haladás elkerülhetetlen. Épp ellenkezőleg. Az egész cselekvőképesség-pillér arról szól, hogy a haladás döntés. Crawford valódi választ próbál adni a fatalizmusra, de nem zárja le a kritikát. Attól, hogy a haladás döntés, még nem tudjuk, kik döntenek, milyen hatalmi viszonyok között, és kik maradnak ki a döntésből. A techno-humanizmus akkor kerülheti el, hogy ideológiává merevedjen, ha ezeket a kérdéseket nem rejti el a „mi” szó mögött. A „mi” kedves szó. Csak néha túl sokan férnek bele, máskor pedig túl kevesen.

Milyen haladás védhető?

A techno-humanizmus erénye, hogy a haladást emberi célokhoz és döntésekhez köti. A program több a régi techno-optimizmus új címkéjénél. De a döntés önmagában nem mérce. Attól még el kell dönteni, mit akarunk bővíteni, mit akarunk megóvni, és ki dönthet ezekről. A döntésből sem lesz igazság attól, hogy eldöntöttük.

A cikkben bemutatott kritikák nem állnak össze egyetlen közös tanítássá. Erre nincs is szükség. A célunk nem végső válaszokat adni. Egy kérdőjelre végződő oldalnak ez különösen rosszul állna. Valódi feszültség marad a bőség és az ökológiai korlátok, a gyorsítás és az elővigyázatosság, a piac koordináló szerepe és demokratikus korlátozása között. A feszültségek a vita tárgyának részei.

Először meg kell nevezni a célt, vagyis azt, hogy melyik emberi képességet bővíti vagy melyik hiányt enyhíti az új technológia, intézmény vagy beruházás. Ezután láthatóvá kell tenni, hogy ki kapja a hasznot, ki viseli a költséget, és van-e mód a veszteségek jóvátételére. A visszafordíthatatlan károk esetében szigorú vizsgálatnak kell alávetni a változásokat. Végül a döntésnek vitathatónak és felülvizsgálhatónak kell maradnia, hogy ne csak a szakértők, a befektetők vagy az állam, hanem az érintettek is beleszólhassanak. A feltételes program kevésbé szép, mint egy kiáltvány, cserébe használhatóbb.

Ebben az értelemben a haladás nem növekedés vagy gyorsítás általában. Olyan változás, amely bővíti az emberek tényleges lehetőségeit, miközben a kockázatokat nem tolja másokra, és nem zárja ki a közös döntést. A keret nem old fel minden vitát. Viszont a jelszavak helyett megmutatja, miről kell vitatkozni.

Egy ilyen techno-humanizmus kevésbé lenne kiáltvány, inkább számonkérhető politikai program. A haladást erkölcsi eszménynek tekintené, de feltételekkel, világos céllal, igazolható elosztással, arányos kockázati szabályokkal és demokratikus ellenőrzéssel. Így szembenézne a kritikákkal, és munkát adna nekik az intézményekben. A kritika munkaköri leírás lenne.

Milyen haladásra törekedhetünk úgy, hogy közben ne adjuk fel az embert, akinek az érdekében tesszük?

Hivatkozások

• Acemoglu, D. & Johnson, S. (2023). Power and Progress: Our Thousand-Year Struggle Over Technology and Prosperity. New York: PublicAffairs. Kiadói oldal.
• Andreessen, M. (2023). „The Techno-Optimist Manifesto.” Andreessen Horowitz (a16z), 2023. a16z.com.
• Bury, J. B. (1920). The Idea of Progress: An Inquiry into Its Origin and Growth. London: Macmillan. Project Gutenberg.
• Buterin, V. (2023). „My Techno-Optimism.” vitalik.eth.limo, 2023. november. vitalik.eth.limo.
• Cowen, T. & Collison, P. (2019). „We Need a New Science of Progress.” The Atlantic, 2019. július 30. theatlantic.com.
• Crawford, J. (2022). „Why pessimism sounds smart.” The Roots of Progress, 2022. blog.rootsofprogress.org.
• Crawford, J. (2024–2025). The Techno-Humanist Manifesto. Roots of Progress Institute (sorozatban közreadott kézirat, készülő könyv). rootsofprogress.org.
• Crawford, J. (2024). „The Life Well-Lived, Part 1.” The Roots of Progress, 2024. newsletter.rootsofprogress.org.
• Crawford, J. (2025a). „Solutionism, Part 2.” The Roots of Progress, 2025. newsletter.rootsofprogress.org.
• Crawford, J. (2025b). „The Progress Agenda.” The Roots of Progress, 2025. newsletter.rootsofprogress.org.
• Crawford, J. (2025c). „The Techno-Humanist Manifesto: Wrapup.” The Roots of Progress, 2025. newsletter.rootsofprogress.org.
• Deneen, P. J. (2008). „Technology, Culture, and Virtue.” The New Atlantis 21: 63–74. thenewatlantis.com.
• Ellul, J. (1954). La Technique ou l'enjeu du siècle. Paris: Armand Colin. (A korpuszban: John Wilkinson angol fordítása, The Technological Society, New York: Alfred A. Knopf, 1964; a folyó szöveg csak parafrázist használ.) Digitalizált angol kiadás.
• Farrell, H. (2023). „The Religion of the Engineers is the Hopium of Silicon Valley.” Programmable Mutter, 2023. november 13. programmablemutter.com.
• Hickel, J. (2020). Less is More: How Degrowth Will Save the World. London: William Heinemann. Kiadói oldal.
• Hayek, F. A. (1945). „The Use of Knowledge in Society.” American Economic Review 35(4): 519–530. Econlib.
• Horkheimer, M. & Adorno, T. W. (1947). Dialektik der Aufklärung. Amsterdam: Querido. Magyarul: A felvilágosodás dialektikája, Atlantisz, 2011/2020. (A folyó szöveg parafrázist használ.) Digitalizált kiadás.
• Jezos, B. & bayeslord (2022). „Notes on e/acc principles and tenets.” Beff's Newsletter, 2022. beff.substack.com.
• Kaczynski, T. J. (1995). „Industrial Society and Its Future.” The Washington Post, 1995. szeptember 19. PDF.
• Lasch, C. (1991). The True and Only Heaven: Progress and Its Critics. New York: W. W. Norton. WorldCat-rekord.
• Lindsey, B. (2025). „Abundance of what? Abundance for what?” Niskanen Center, 2025. niskanencenter.org.
• Marx, K. (1867/1967). A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. I. könyv. Budapest: Kossuth Könyvkiadó. (Eredetileg: Das Kapital. Kritik der politischen Ökonomie, 1867.) Magyar kiadás (PDF).
• Mowshowitz, Z. (2023). „The Dial of Progress.” Don't Worry About the Vase, 2023. thezvi.substack.com.
• Nussbaum, M. C. (2003). „Capabilities as Fundamental Entitlements: Sen and Social Justice.” Feminist Economics 9(2–3): 33–59. doi:10.1080/1354570022000077926.
• Ord, T. (2024). „The Precipice Revisited.” tobyord.com, 2024. (A The Precipice, Bloomsbury, 2020 újragondolása.) tobyord.com.
• Pavlovits, T. (2025). „Fejlődés vs. haladás. A fejlődés fogalmának belső ellentmondásai a 17–18. századi gondolkodásban.” Különbség 25(1): 93–108. doi:10.14232/kulonbseg.2025.25.1.357. PDF.
• Pinker, S. (2018). Enlightenment Now: The Case for Reason, Science, Humanism, and Progress. New York: Viking. Kiadói oldal.
• Polányi, K. (1944/2004). A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Ford. Pap Mária. Budapest: Napvilág. (Eredetileg: The Great Transformation, 1944.) OSZK-katalógus.
• Polanyi, M. (1962). „The Republic of Science: Its Political and Economic Theory.” Minerva 1(1): 54–73. doi:10.1007/BF01101453. Archivált PDF.
• Sacasas, L. M. (2021). „Resistance Is Futile: The Myth of Tech Inevitability.” The Convivial Society 2(7), 2021. theconvivialsociety.substack.com.
• Stiglitz, J. E., Sen, A. & Fitoussi, J.-P. (2009). Report by the Commission on the Measurement of Economic Performance and Social Progress. Párizs: CMEPSP. ec.europa.eu.
• Varoufakis, Y. (2021). „Techno-Feudalism Is Taking Over.” Project Syndicate, 2021. június 28. project-syndicate.org.
• Žižek, S. (2025). Against Progress. London: Bloomsbury Academic. Kiadói oldal.